Dropkick Murphys Folk music Irish punk

ÚJRA SZÓLT A KELTA PUNK! – HAZÁNKBAN JÁRT A DROPKICK MURPHYS

Gueth Ádám írása

Teltházas koncertet adott június 11-én, a Budapest Parkban a legendás bostoni ír punk zenekar, a Dropkick Murphys. A szabadtéri koncerthelyszín ebből az alkalommal tarajosoknak, kopaszoknak, rockereknek és persze az ír zene rajongóinak adta át a terepet. Pogózás, sok sör, skót kockás kilt és megannyi kelta-rock sláger.

Dropkick Murphys zenekar már számos alkalommal járt Hazánkban, az itthon is egyre nagyobb rajongótábor legnagyobb örömére. A banda ezelőtt 2023. február 7-én látogatta meg a magyar fővárost, akkortájt még a Barba Negra Red Stage-ben léptek fel, a Budapest Parkba pedig szinte pontosan tíz évvel ezután tértek vissza. A bostoni fiúk 2024-es nyári turnéja számos európai nagyvárost érintett. A csapat Nürnbergből érkezett Budapestre, útjuk pedig Zágrábba, majd Milánóba vezetett tovább.

Nem sokkal a nyitás után érkezve, szinte azonnal megkezdte műsorát, az első előzenekar, az Isle of Wight szigetéről származó Grade 2. A klasszikus oi-punk muzsikát játszó formáció rövid programmal igyekezett kedveskedni, az ekkor még nem túl nagyszámú tömegnek. Szintén a punk rajongóknak kívánt kedvére tenni a sokkal nyersebb stílusú, második vendég banda, a némileg önreflexív elnevezésű Shame. A zenekar basszusgitárosa fékevesztett energiával és őrülettel futkározott és ugrált fel-alá a színpadon, míg társai a legnagyobb nyugalommal játszottak. Ízlések és pofonok különbözőek, személy szerint jobban örültem volna, ha egy a DKM-hez műfajban közelebb álló zenekar segít ráhangolódni a fő attrakcióra, mint például hazai Firkin, vagy a Paddy and the Rats jobban illett volna a főattrakció szellemiségéhez.

Dropkick Murphys azonban mindenért kárpótolt. A bandánál hagyomány, hogy színpadra lépésük előtt Sinéad O’Connor és a The Chieftains közös felvételével, az 1916-os ír szabadságharcról és a húsvéti felkelésről szóló Foggy Dew-val hangolják közönségüket. A dal után már érkeztek is a zenészek, élükön a frontemberrel, Ken Casey-vel, hogy a The Lonesome Boatman feldolgozásával megadják az alaphangot. A Budapest Park hangosításával most sem volt hiba, a hangszerek mindegyike a dudától a bendzsóig tisztán hallatszott, persze a tiszta hangzás a DKM lemezein is relatív fogalom a jellegzetes, túltorzított gitárok miatt. Némileg érdekes és talányos, hogy az egyébként baloldali, munkás értékeket képviselő banda a lábdob előlapján a konzervatív brit, katolikus filozófus, G. K. Chesterton arcképét helyezték el.

A Lonesome Boatman után a 2017-es album nagy slágere, a Blood következett, majd a The Boys Are Back teremtett forró hangulatot a Budapestre visszatért DKM-nek, amely alatt csak úgy röpködtek a sörös korsók a levegőben, hogy csak na!

Általánosságban elmondható, hogy a húsz nótás repertoárt inkább a 2013-as Signed &Sealed in Blood albumig kiadott, klasszikussá nemesedett dalok alkották. Bár Ken Casey most is magabiztosan vezette zenekarát, korábbi énekestársa, Al Bar hiánya megérződött azokon a számokon, melyeket korábban közösen adtak elő a stúdió felvételkén és a koncerteken is. Al Bar két évvel ezelőtt szállt ki a zenekarból (remélhetőleg nem véglegesen), hogy gondoskodni tudjon beteg édesanyjáról. Ezen kívül Casey 2018 óta, egy sérülés miatt már nem játszik jellegzetes balkezes basszusgitárján, a hangszert jelenleg Kevin Rheault szólaltatja meg.

A fentebb említett, klasszikus számok között olyanokat találhatunk, mint az ismert háborúellenes nóta, a Johnny I Hardly Knew Ya, az olyan ír kocsmadalok, mint a The Irish Rover, vagy Captain Kelly’s Kitchen feldolgozása, de szívemnek kedves Bastards on Parade és a Forever is felcsendültek. Míg az előbbi egy idős ember visszaemlékezése saját ballépéseire, addig az utóbbi beteg a DKM rajongók kedvenc esküvői muzsikája. Az igazi ősrajongók szívét a Barroom Hero felcsendülése dobogtatta meg, de az olyan közkedvelt dalok, mint a The State of Massechussets vagy a Worker’s Song is varázslatos hangulatot teremtettek.

Végül persze a legnagyobb slágerek is megszólaltak, mint a Rose Tattoo és természetesen Scorsese A tégla című gengszterfilmjének ikonikus száma, az I’m Shipping Up to Boston. Korábban hagyomány volt a zenekarnál, hogy a Kiss Me I’m Shitfaced dallamaira előbb hölgyeket, majd az AC/DC TNT című dalára a férfi rajongókat is felhívták a színpadra a koncert végén. Erre már a zenekar Barba Negrás koncertjénél sem került sor, de Casey azért pár pillanatra lejött a színpadról, hogy igyekezzen kedvére tenni a kordon előtt álló leghűségesebb fanoknak.

A népes tömegben hamar kialakult a pogó-övezet és a körforgó, de a tömegből többen döntöttek úgy, hogy a sláger alatt evezve igyekeznek Bostonba jutni, legalábbis ezt próbálták imitálni, jellegzetes evezőmozgással. A koncert során többször kezdett bele a tömeg a hagyományossá vált ritmus, a „Let’s go Murphys” skandálásába, és talán a bostoni srácok is érezhettek, mennyire hálás közönség a magyar.

A színpadon utoljára a kissé dáridós hangulatú Until Next Time című búcsúdal hangzott el, majd outroként Sinatrától a My Way szólalt meg. Személy szerint igen sajnáltam, hogy olyan kedvenceim nem kaptak helyet az összeállításban, mint a Warrior’s Code, The Rocky Road to Dublin vagy The Fields of Athenry, de természetesen az időkeret véges, és a zenekar így is igyekezett mindenkinek kedveskedni. A Dropkick Murphys ismét egy jó hangulatú, emlékezetes koncertet adott a hazai rajongóknak és bízzunk benne, hogy nem kell túl sokat várni az újabb magyarországi fellépésükre.

Várunk vissza titeket, Srácok!

Másodközlés, az eredeti cikk a TUMAG – A TUDATOS MAGAZIN internetes felületén jelent meg.

 

Also